Az illúziók elvesztéséről

Rengeteget járt a fejemben az utóbbi időkben, hogy vajon miért is hagytam fel a blogolással. Az elmúlt kicsit több mint egy évben ugyanis nem hogy keveset, de semmit sem írtam. Nem hogy publicisztikai jellegű dolgokról, de még a saját - egyébként dögunalmas - kis életemről sem.

Sokáig jólesett azt megnevezni indokként, hogy nincs időm, de ez valójában nem teljesen így volt. Egyszerűen csak kiveszni érzem magamból a gyermekkor varázsát, amikor még értelmes dolognak tűnt vad metaforákba, szépnek szánt szóvirágokba öltöztetve kiönteni a lelkemet. Valahol, a szívem mélyén ugyanis hittem, hogy megválaszolást nyernek általa a kérdéseim, vagy, hogy jön majd valaki aki hirtelen teljesen meg fog érteni és világosságot gyújt az elmémben azt illetően, hogy mi is játszódik le bennem Természetesen nem így volt, és Élet apó, mint ahogyan azt már megszokhattuk, teljesen más formában rendezte a dolgokat.

Azóta rájöttem, hogy a múlt viharai egyszerűen csak a felnőtté válás borús megnyilatkozásai voltak egy lélekben, mely az utolsó percig nem akarta elengedni a gyermekkor illúzióit. Az ilyesmi azonban csak amolyan Don Quijote-féle szélmalomharc egy olyan hatalommal szemben, ami végső soron úgy is kedvére igazít-szab mindenkit. Az elmúlt egy évre tehát jószerivel nyugodtan ráragaszthatom a "Felnőttem" címkét. Azt nem állítom, hogy teljesen felnőttként is élek, de lélekben sajnos már elengedtem a belső gyermeket.

Mindez olyan üressé tett. Nem igen tudok mit kezdeni azzal, hogy a világ hirtelen kiszürkült. Vagyis dehogy szürkült ki, egyszerűen csak a bájos, rózsaszín napszemüveget levéve hozzá kellett szoktatnom magam a fakó színekhez, az illúziók hiányához. Ahhoz, hogy az álmok nem feltétlen válnak valóra, vagy ha valóra is válnak, nem mindig van bennük túl sok köszönet, és hogy én sem vagyok különlegesebb, vagy többre hivatott, mint a többiek. Ebben persze semmi rossz nincsen, mindennek ellenére lehetek még sikeres, elismert, sőt, még akár boldog is, de a szupererők megjelenéséről már alighanem muszáj lesz lemondani, az összes többi film-szerű vágyálommal együtt.

A mesék szépek. A mesék kellenek. Csak azt nehéz úgy isten igazából elfogadni, hogy nem igen szokásuk, hogy valóra váljanak.

A kérdés csak az, hogy miután túlesik valaki ezen a fájdalmas elfogadáson, mi a következő lépés, ami segít küzdeni, menni előre? Sajnos Hemingway se mondta meg, csak azt, hogy küzdeni muszáj.

Emberi törvény, kibírni mindent és menni mindig tovább, akkor is, ha már nincsenek benned remények és csodák.

Újra

Lassan már megszámolni sem fogom tudni, hogy hányszor kezdtem blogírásba, és hányszor hagytam fel vele, mondván senkit nem érdekelnek a gondolataim. Ennek az állításnak az igazságtartalmával még ma sem tudnék vitatkozni, azonban az is tény, hogy időről-időre szükségem van rá, hogy kiborítsam az agyamnak nevezett szemetesládát, még akkor is ha mindez senkinek sem hajt különösebb hasznot.

Mindenkinek van valami dilije, ez meg talán még mindig jobb, mintha alkoholista lennék. Habár nem vagyok biztos benne, alkoholistának lenni tulajdonképpen minden csúnyasága ellenére elég egyszerű módja annak, hogy az ember kiszálljon a világ történéseiből. Azonban mivel sem az addikcióra nincs hajlamom, meg úgy egyébként is... Eltértem a témától.

Mindenesetre most valahogy minden olyan kusza, és úgy érzem, hogy végképp nincsen senki, akinek elmondjam a gondolataim, szóval inkább kiborogatom őket az éterbe, hátha megkönnyebbülök tőle.